Nos hát nagyon sajnálom, hogy ennyi idő kimaradt életem szappanoperájának nyomon követéséből, de kissé elfoglalt voltam mostanában, de most olyan postot kaptok, hogy megemlegetitek…:P

Az első, ami kimaradt az a magyar vacsi, amit néhány norvégnak rendeztünk. Ott volt Anne (munkatársam, már írtam róla), Kurt (ő is szintén, aki Joe szerint az unokatesójára vagy egy kínaira hasonlít), Marcia (ő mondjuk brazil, Kurt barátnője), Enver (eredetileg Boszniából, de már 14 éve itt él), Anders (a több, mint biliárdtanárom), Daniel (akinek a fiúk a találó pókember becenevet adták), Inger Lene (a főnök a klubból). Az első képen balról jobbra Anne, Enver, Daniel, Zita és Dóri, a másodikon pedig Inger Lene, Anders, Kurt és Marcia.

Lányokkal, Dórival meg Laurával főztünk (itt most kicsit eufemizálok, mert mondhatnám azt is, hogy Dóri főzőtudománya nélkül valószínűleg nem lett volna semmi); első fogás gulyásleves volt, a második tojásos nokedli illetve választhatóan krumplistészta, és  végül palacsinta. Most a kudarcba fulladt madártejről csak annyit írnék, hogy első próbálkozásom volt  és hát nem sikerült túl fényesen (a legfontosabb, amit tudnotok kell, hogy az egyetlen hely, ahol el lehet rontani, az a hab, mégpedig, hogy ha nem keményedik meg, mert előtte tetted bele a cukrot, minthogy elkezdted volna felverni keményre. Hát pont ez történt, úgyhogy miután rájöttünk, hogy erő kell a felveréséhez és ott állt három totál leizzadt lány, akik mintha épp a kondiból jöttek volna, inkább áthívtuk Petit, mert ő erős, de még neki sem sikerült, úgyhogy kétségbeesetten felhívtam a mamát, hogy „Mama, nem kemény a hab” mire mondta, hogy hát mert erősen kell verni, mondtam, hogy az már megvan, kérdezi, hogy mikor tetted bele a cukrot?, mondom hát mielőtt elkezdtük verni, mire tapintatosan csak ennyit válaszolt:  ó. ) Na mindenesetre a nem akármilyen, hanem túros palacsinta mentette a helyzetet, ráadásul két liter vaniliszószból, ami nem került felhasználásra a madártejből, végül szósz lett a palacsintához. Na de nem is ez a lényeg, hanem hogy mindenkinek nagyon ízlett minden és nagyon jó hangulatú este volt, úgyhogy igazán érdemes volt megrendezni.

Ezután a következő érdekes esemény, hogy szombaton volt a STAFF-party, ami a Klubb munkatársainak volt megrendezve, kaptunk indiai kaját meg volt egy tök vicces játék, hogy mindenkinek kellett írnia két sztorit magáról egy cetlire, amit bedobtunk egy kalapba, kihúztuk, majd ki kellett találni, hogy kiről van szó. A legviccesebb sztori volt Allené (ázsiai srác), aki azt írta, hogy múltkor dolgozott a bárban, valaki odament hozzá és csak ennyit mondott, hogy „cola”, amit Allen úgy értett, hogy „ola”, mire intett a csávónak, hogy „ola”. Ja meg a securitysunk írta, hogy 7 évesen megivott 23 sört:P Mondjuk ezen kívül még szállóigévé vált Tim, a kanadai érthetetlen beszédű gyerek két beírása, ami nemcsak hogy vicces volt, főleg így együtt, hanem hú nem is találom a szavakat. Szóval az egyik „hopeless romantic” a másik meg „I had sex in the Klubb”. Utána Inger Lene, mint klubtulajdonos, azért megjegyezte halkan és szúrós szemekkel, hogy azért erről még szeretne folytatni vele egy beszélgetést hogy mit és hol...

Aztán mivel múlt héten szünet volt a suliban, fiúk beszerveztek egy svéd-dán eurotrip túrát, mégpedig interrail ticketekkel, ami hétfőn még úgy volt, hogy nem érkezett meg, ami kicsit para volt tekintve, hogy a hétfő esti vonattal kellett menniük, hogy elérjék a másnapi gépet Osloban (ezt különben a norvégok "uszlu"-nak ejtik). Szóval a fiúk nem voltak túl rózsás kedvükben, de azért sikerült utánajárni és kiderült, hogy már itt volt a jegy pénteken, csak elírtak rajta egy szóközt ezért nem jött meg a postaládáig. Végül a fiúk sikeresen elindulhattak a világjáró körútra, amiről Maci egy későbbi postban tudósítani fog. Másnap a postával nekem sem volt szerencsém, mivel a várva várt csomagom helyett kaptam egy kevésbé várva várt levelet, aminek először nagyon megörültem, de aztán felfedeztem benne a "Sigaretten" és a "700 NOK" szavakat, amitől rossz érzésem támadt és nem alaptalanul, úgyhogy 16-án megy vissza a csomagom otthonra, ehe...

Amíg a fiúk túráztak (Zoli, Máté és Maci, Feri pedig Svédországban van beszámolni a főnökének, hogy mit is csinált ebben a félévben a blogolvasáson kívül [Feri, igazából csak a reakcióidődet tesztelem, hogy mikor olvasod majd ezt:P]) addig a lányokkal és Anders-sel, Daniellel és Thomas-szal (német srác a klubból, akinek elsőre a fiúk a Ludas Matyi becenevet adták, egyébként nagyon jófej) elmentünk a helyi szépművészeti múzeumba megnézni a Klee kiállítást, ami hát várakozáson aluli volt, mert nem a legjobb képek voltak, vagyis igazából máshogy fogalmazva nem voltak jó képek. De aztán megnéztük a másik kiállítást, ahol éppen a 20. századi festők rész volt zárva, de ettől függetlenül kis kommandózás után a biztonsági őrrel csak besurrantunk, úgyhogy ott már láttunk néhány Picasso-t meg Munch-ot is, meg szép kubista képeket. Az már döfi volt, főleg a bujkálás a biztonsági őr elöl.

Aztáááán mi is történt még. Hát pénteken én voltam a shiftleader a Klubban, ergo műszakvezető, úgyhogy kicsit para volt, mikor elromlott a bankkártyamasina, vagyis kifogyott belőle a papír, ezért nem tudtak bankkártyával fizetni, a végén meg mi nem tudtuk, hogy mennyit fizettek kártyával és összevissza jött ki a könyvelés, szóval. De végül Annenak köszönhetően valahogy kikalkuláltuk a dolgokat.

Szombaton megjöttek a fiúk, ennek tiszteletére elmentünk bulizni a Hulenbe, ami egy nagyon vicces hely, mert egy barlangba vájt (ennek így nem nagyon van értelme, hogy barlangba vájt, mert a barlang magától vájódott ki, na de mindegy, ezt most remélem egy geológuspalánta sem olvassa) hely, ami végülis fílinges, de nem volt olyan tuti, főleg, hogy műanyagpohárba adták a sört. Meg a Hulen elött Máténak és Zolinak igen durva élménye volt a norvég lányokkal kapcsolatban, ugyanis olyat odacsulázott a kis piros selyemblúzba öltözött cicababa a hely elé, hogy a fiúk szabályosan irigykedtek, hogy ilyet ők nem tudnak, a csaj meg egyébként is minek csinálja. Kicsit kiakadtak a norvég lányokra, különben ez itt kábé szokásszámba megy.

Ezen a héten sok eksön nem történt, kivéve, hogy szerdán voltunk a porlevesgyárban (vájtfülüeknek: levesek porból) és képzeljétek el, hogy nem úgy csinálják ám, hogy megfőznek egy nagy dézsa levest, amit liofilizálnak, nem ám. Hanem vannak ilyen hatalmas 40-50 köbméteres tartályok, amik külön-külön tartalmazzák a hozzávalókat, mondjuk szárított tésztát, ezek között mászkál egy programozott robot, aki összegyűjti a cuccot, azt befűszerezik, megrázzák és kész van 30000 adag leves. Poén. Elején vicces volt, mert sulival mentünk évfolyamtársainkkal, és az előadás norvégul volt, úgyhogy a félálom állapotában, inkább az alvás fele billenve senyvedtük végig az egy órát, egészen addig, amíg Mátéval ki nem találtuk azt a vicces játékot, hogy megpróbáltuk kitalálni, hogy mit mond a bácsi, bennfentesek ezt alászinkronizálásnak hívják, na akkor elkezdtük halkan (ahogy szoktam) jól érezni magunkat. Aztán ránk adtak egy zacskóból készült köpenyt, sapeszt meg cipővédőt, de a sapesz volt a legjobb, mert ilyen csodás csíkos simlije is volt nekije. Kép most nincs, majd. Szóval zsír volt a gyárban, persze csak képletesen. Ja és megtaláltuk az egyik legviccesebb munkát, mégpedig képzeljétek azt a szerencsétlen minőségellenőrt, akinek az a munkája, hogy mindennap megkóstoljon 20 féle barnaszószt, hogy nem romlott-e valami el a barnaszósszal. Mondjuk ugyanez waffellal talán jobb lehet. Ja meg elég durva, mert miután bezacsiznak egy levest, utána a futószalagba van építve egy mérleg és megmérik minden zacskó tömegét, és ha eltér az átlagtól +-5%-nál többel, akkor az selejt és kidobja a futószalag. Ezután meg minden zacseszt átvilágítanak röntgennel, megnézik, hogy van-e benne kulccsomó meg fél egér, aztán ha nem, akkor mehet. Szóval ilyen volt a szerdánk, ma meg csütörtök van, úgyhogy azt hiszem véget ért a móka mára kedves gyerekek, vár a Klubb, holnap meg a labor, úgyhogy csókolom.